Tokaj-Hegyalján vagyunk. Kevés olyan család van a környéken, akinek ne lenne köze a szőlőhöz, borhoz. A családom is szőlőt termel, s bort is készítünk. Édesapám neves környékbeli borászatokat (Rákóczi Pince – Borkombinát pincevezető, Pajzos-Megyer, Oremus, Tokaj Kereskedőház) vezetett hosszú évekig, majd elindította a családi vállalkozást is, ahol ő volt a borász, s elkészíthette saját elképzelése szerinti borait. 

Ahogy Tokaj-hegyalján a bor evidencia, úgy sokaknak az is az lehet, hogy a borász fia is borász lesz. Nálunk nem így történt. Vagyis nem rögtön. Felnőtt fejjel lettem szakmabeli. A képzéstől megkaptam az elméleti tudást, egyfajta szélesebb rálátást a borra, borkészítésre. De a szakma alapjait, gyakorlati fogásait édesapámtól lestem el, már gyerekkoromban. Tőle tanultam meg a metszést, a zöld munka fontosságát, a munkaszervezést, ami a gyors és pontos munkavégzés alapja a szőlőművelésben. De mást is tanultam apámtól. Azt, hogy a szőlőhöz sok kitartás kell és az újrakezdés képessége, sokszor. Alaposság és pontosság, hogy kihozzuk a tőkéből a legjobb minőséget, a legteljesebb termést. Hogy tudjuk: amit szüretkor megkapunk, az ajándék, abból az alapból építkezhet majd tovább a borász a boraiban. Hogy a szőlőt, a természetet nemcsak tisztelni kell, hanem szeretni is, törődni vele. S azt is, hogy nem minden tőlünk függ. Hogy van, amikor másképp dönt az Isten.